Nagyra értékelendő az a számunkra kissé talán furcsa esemény, mely nem oly rég zajlott Angolában.

Az esemény történetesen egy szépségverseny. Hogy ebben mi a furcsa? Az, hogy a versenyzőknek hiányzott fél lábuk – a résztvevő nők ugyanis mindannyian a taposóaknák áldozati. A verseny szervezője, Morten Traavik, egy meglepően fiatal, norvég színigazgató. Őt faggatom a versenyről, a tapasztalatairól, s az emberek reakcióiról

– Középosztálybeli fehér férfi vagyok, a korom ellenére kellően naiv és hiú, legalábbis annyira, hogy egy kicsit meg akarjam menteni a világot. Oslóban, Norvégiában élek, bár mostanában színházigazgatóként, film- és színpadi színészként sokat utazom, főleg európai országokba. Svédországban, Stockholmban dolgozom egy színházi produkción. Emellett készülök a Miss Landmine fotókiállításra, mely Helsinkiben, Finnországban lesz a jövő hónapban – mondja magáról Morten Traavik.

– Miért és egyáltalán hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy ezt a versenyt megszervezi?

– A terv körülbelül három és fél évvel ezelőtt született meg a fejemben, amikor először jártam Angolában. A taposóaknák léte érzékelhető volt az egész országban, szinte fizikálisan nyomasztó érzést jelentett számomra. Ez 2003-ban történt, a rettenetesen hosszú polgárháború éppen egy évvel azelőtt ért véget. Még mindig korlátozták, hogy a nagy városokon kívül, hova lehet elmenni, mert az egész vidék tele volt, és még most tele is van „elszórt” taposóaknákkal.

– Mit szóltak a környezetében élő emberek, amikor megtudták, hogy mit tervez?

– Ami meglepett: az önjelölt kritikusok jelentkezése, akik szexistának gúnyolják a projektet. Nem fogadják el az eseményt úgy, mint valódi, szépségversenyek ellen irányuló megmozdulást, mely belülről bomlasztja a szépségversenyek eszméjét. A másik határozott vélemény pedig pontosan az a felfogás, hogy a szépségverseny látszólag és kizárólag a fizikai kinézetre koncentrál.

– Milyen véleménye van a versenyről?

– Minden potenciális résztvevő, akikkel személyesen is találkoztam, illetve azok, akiket az angolai szervezőim kértek fel, pozitívan álltak a versenyhez. Az egyetlen kétkedő megjegyzés annyi volt csupán, hogy: „Ez valóban létrejöhet?” Kellett egy kis idő, amíg mindenki felfogta, hogy ez egy komoly vállalkozás, és egy komoly projekt. Ódzkodtam bármit is mondani azoknak a hölgyeknek, akik részt vettek a versenyen, arról, hogyan viselkedjenek. Csak arról beszélhetek, milyen benyomásaim vannak a velük való munka kapcsán. Valamint arról a roppant élvezetről, amivel részt vettek ezen a versenyen. Vagy arról, hogy nem áldozatként tekintettek rájuk, hogy senki nem bánt lesajnálóan vagy leereszkedően velük. Inkább olyanok voltak, mint a többi koruk béli angolai nő.

– Mi volt a verseny célja?

– Felhívni a figyelmet egy nagyon komoly társadalmi problémára, mely napi hatással van az emberekre az egész világon. A taposóaknák iszonyatos fegyverek, szinte semmibe sem kerülnek, de borzalmas fájdalmat okoznak, vaktában „gyilkolnak”, függetlenül attól, hogy katona vagy civil, öreg vagy fiatal, férfi vagy nő az áldozat. Úgy, olyan módon akartam megszervezni a versenyt, hogy épp akkor ne legyen más társadalmi megmozdulás. Szomorú és nyomasztó kampánya volt, fekete-fehér fotókkal, rajtuk szegény, rongyos ruhába öltözött afrikaiak.

– Milyen visszajelzéseket kapott?

– Az eddig kapott kritikák különbözőek. Némelyik szerint a szépségverseny az ördög műve, és be kellene tiltani minden lehetséges formáját. Az emberek ilyen hozzáállása nem vezet értelmes beszélgetéshez.

– Szervez még ehhez hasonló versenyt a jövőben?

– Már folyamatban van. Akit érdekel, az látogasson el a „Miss Landmine Cambodia 2009” weboldalára, ahol több információt is talál.

–Köszönöm a beszélgetést