Egy hónap után végre eljött az a pillanat, amikor Kingát hazavihettük a kórházból

A depresszió fogságában

Félelmetes utunk volt, esővel és mennydörgéssel fűszerezve. Most, hogy így utólag belegondolok, lehet, hogy nem véletlen? Lehet, hogy ez egyfajta előjel volt, csak nem tudatosítottuk?

Nagy fájdalmunkra, feleségem az egyhónapos elszakadás miatt nem tudta szoptatni a kicsit. A „póttej” a mi pici Kingánkat nagyon megkínozta. Hónapok teltek el úgy, hogy alig aludtunk éjszaka, vele sírtunk, vele nevettünk. Féltettük, óvtuk mindentől, nem volt egy nyugodt percünk sem. Annyira törékeny volt, annyira sebezhető! Majd egyszer csak, szép lassan elmaradtak a megpróbáltatások. Új korszak kezdődött.

Egy idő után arra eszméltünk, hogy minden, amit ajándékba kaptunk az élettől, csak illúzió volt. Az örömöt üröm váltotta fel. Magas láz, újabb hasfájások tartottak bennünket rettegésben. Volt olyan nap, hogy háromszor tettük meg az utat a lakhelyünk és a kórház között. Amikor az orvos mindannyiszor széttárta a karját, mondván nem tudja, mi lehet a baj, majd´ eszemet vesztettem tehetetlenségemben. Hosszú ideig vizsgálódtak, találgattak, számtalan kórházat megjártunk. Eredmény semmi. De volt antibiotikum, majd újra és újra…

Ettől kezdve a rémület, sírás és aggódás volt a társunk. Lelkileg összetörtünk. De nem csak mi, a kislányunk is. Kell-e egy gyermeknek nagyobb trauma annál, mint hogy hosszú hetekig orvosok, nővérek unott, morcos, érdektelen arcát látja maga körül, hogy megfosztják a cumijától, az egyetlen biztos támasztól odabenn a kórházban? Csoda-e, ha rettegett az ápolóitól, azoktól, akik olyan durván és embertelenül bántak vele, hogy combjába törték az injekciós tűt, melynek maradandó nyoma sokáig éktelenkedett meggyötört végtagján? Köztudott, hogy a lelki törés a komoly betegség melegágya. Majd ott van a genetika, a civilizáció negatív hatása…

…És itt jövünk a képbe mi, a szülők is. Mert vagyunk olyan gyarlók, hogy nem mindig vesszük komolyan, ha a gyermek panaszkodik, ha nyafog. Ez pedig hatalmas hiba! A hibákért pedig fizetni kell. Soha nem szabad egy szülőnek arra gondolnia, és tényként kezelnie, hogy ő mindent megtett a gyermekéért. Ne hagyjuk lerázni magunkról a kétkedést, a bizonytalanságot, az aggódást! Van egy bölcs mondás, miszerint az okos ember a más kárán tanul, a buta a sajátján. Vannak hibák, tévedések, amelyek után már felesleges okosnak lenni. Főleg akkor, ha gyermekről van szó. Minden kis tévedés iszonyatosan tud fájni. S én folyamatosan arra gondoltam, valamit nem jól teszek, hogy egy csőd vagyok, aki tehetetlen a megpróbáltatásokkal szemben.

Hosszú idő után végre sütni kezdett a nap a fejünk felett. Kinga nem adta fel, harcolt és győzedelmeskedett a kór felett.

Én azonban belerokkantam az aggódásba. Hosszú, és kemény év következett a depresszió fogságában. Több volt ez, mint egy hosszan tartó hangulati apály. Mindennel próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel. Elsajátítottam az agykontrollt, sportolni kezdtem, s ekkor vettem először kezembe a Bibliát is. Semmi sem segített. Tudtam, éreztem, a megoldás, hogy megtaláljam a kiutat a sötétségből, közel van. Csak nem találtam. Majd jött egy nagy lökés. Attól, aki végig mellettem volt. Csak nem figyeltem a jelzéseket. A világosság Kingám személyében érkezett. Annyi szeretetet, aggódást és törődést kaptam tőle, hogy visszazökkentett az életbe. Gyűlölöm azt az évet, mert az egy dolog, hogy én szenvedtem, de sajnos a kislányom velem együtt emésztette magát. Vallom, hogy bár akaratlanul, de hibát hibára halmoztam. S a legnagyobb vétkem, hogy mindent a sorsra kentem.

Egyszerűbb volt, mit a tükörbe nézni és azt mondani: mea culpa, mea maxima culpa.

(Folytatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta: Nagy Erika)