Tizenhárom év reménnyel teli várakozás után megérkezett a második csoda a családba.

Rossz után jön a jó?

Kinga a szemünk előtt cseperedett gyönyörű tinivé. Dagadt is a mellem az apai büszkeségtől, ó, ha látták volna! S amikor 1995. november 20-án megszületett a második gyermekünk, madarat lehetett volna fogatni velem. Annyi évig próbálkoztunk, hogy már nem is reméltük, és akkor, pont akkor, négytagúvá bővült a család. Minden más volt, mint Kingával. Szilvike, így becéztük a fiamat, igazi vasgyúró volt. Nem is csoda, hiszen lehet, hogy hihetetlen, de egészen öt éves koráig anyatejet szívott magába. Szegény feleségem…

A nagy boldogságba azonban üröm vegyült egy idő után. Megtapasztaltuk, hogy a testvér iránti szeretet nem zárja ki a testvér iránt érzett féltékenységet. Nem készítettük fel a kistestvér érkezésére a nagylányt, és néha bizony kiborult az a bizonyos bili. Olyan képzetei voltak, hogy háttérbe szorult, hogy kevesebb szeretet jut neki, mint azelőtt, és ez bizony megviselte lelkileg. Soha nem derült ki, feldolgozta-e valaha. Nem beszélt róla…

Eljött a pályaválasztás ideje. S azt hiszem, itt nagy hibát vétettem, mert arra beszéltem rá a lányomat, hogy az állam nyelvén folytassa a tanulmányait. Nem gondoltam másra, csak arra, hogy könnyebb lesz neki az életben. Hogy miért gondoltam ezt? Talán azért, mert mindig ezt hallottam magam körül. Addig, amíg magam is hinni kezdtem benne. Szegény Kinga! Hányszor megalázták az első években! Mikor lázadt, én csak azt hajtogattam, hogy mi, felnőttek ezt vagy azt, jobban tudjuk. Mekkora baromság! S az a legszörnyűbb, hogy akkor hittem is, amit mondtam. Volt pár nehéz évünk. De kinek nem? Ki állítja, hogy könnyű a gyereknevelés? Ki mondja azt, hogy évek múltán nem változtatna a történteken?

Közben Kinga leérettségizett, majd felvételt nyert a főiskolára. Vágya, hogy pedagógus legyen, beteljesedett, s a helyi óvodában helyezkedett el. Imádott ott dolgozni, szerette a gyerekeket. Felnőtt nő lett belőle, értékes, minden után érdeklődő fiatal hölgy. S ez a fiúk figyelmét sem kerülte el, amit én egy kicsit nehezen viseltem. Apai féltékenység? Bizonyára, mert mindent szerettem volna tudni, látni, szerettem volna, ha előttem zajlik a két fiatal szerelmének kibontakozása. Nevetségesen hangzik, tudom, de szenvedtem. Féltem, hogy csalódni fog, hogy fájdalmat okoznak neki, de egy idő után beláttam, ez ellen nem tehetek semmit. Csak egyvalamit tehettem, mégpedig azt, hogy együtt örültem vele a boldogságának. Tibor leste a lányom minden kívánságát, apró ajándékokkal halmozta el, s bizony még arra a gondolatra is vetemedtem, hogy ez a fiú egy papucs. Egyfajta egészséges irigység lehetett ez a részemről, vagy talán furdalt a lelkiismeret, hogy én ilyet soha nem tettem. A szerelmük kezdett komollyá válni. Annyira, hogy a kitűzött esküvő napját lázas készülődés követte…

Ó, azok a boldog, szép napok!

(Folytatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta: Nagy Erika)