Az önvád fogságában (9)
Bugár Szilveszter
Annak ellenére, hogy János felkészített minket, bíztunk abban, hogy talán mégsem lesz igaza.
Borzalmak szigete
Annak ellenére, hogy János felkészített minket arra, Kingának akkora fájdalmai lesznek, hogy az eszeveszett ordítozás gyakori vendég lesz a háznál, bíztunk abban, hogy talán mégsem lesz igaza.
Sajnos nem túlzott. Az őrület határán voltam, mert nem segíthettem. Kinga azonban a világ leghősiesebb harcosává fejlődött. Csodáltam, és imádkoztam, hogy ereje ne hagyja cserben. Kibírta, de csak úgy, hogy kisfiát száműzte maga mellől. Amikor jobban érezte magát, egy kiadós fürdés és szépítkezés után zenét hallgattunk. Istenem, milyen jó érzés volt! Ilyenkor, ha a kicsi otthon volt, ő is hozzá bújt. De jó volt látni őket! Azokat a pillanatokat azóta is a szívemben őrzöm.
Kinga szeretett az autóval céltalanul barangolni. Csak úgy bele a nagyvilágba. Mentünk, mindegy hogy hová, a cél az volt, hogy kislányomat megnyugtassa. És az, hogy feledtesse vele a fájdalmat. Annyira fájt a lába, hogy senkit nem engedett közel hozzá. Csak egyedül engem. S én igyekeztem a lehető leggyengédebben simogatni, masszírozni. Hálás volt ezekért a pillanatokért. Én pedig ki nem hagytam volna, csak az önvád, amiért tehetetlen voltam teljesen felemésztett.
Egy idő után fel kellett emelni a fájdalomcsillapító adagját, mert már nem segített. Kinga ezt nem tudta, mert minek is? A szervezete azonban fellázadt ellene. Egyfajta mérgezést okozott nála, félrebeszélt hosszú órákon keresztül. Reggel, amikor jobban lett, nem emlékezett semmire, és olyan gyenge volt, mi a harmat. Nincsenek szavak arra, amit akkor éreztem. Minden érzés között ez volt a legrosszabb.
Meg az, amikor az újabb kezelésre megérkeztünk a kórházba, s Kinga először kényszerült arra, hogy tolókocsiba üljön. Lelkileg teljesen megsemmisült. Csak annyit mondott, hogy: "nem az a baj, hogy benne ülök, hanem az, hogy megbámulnak.” Nem tudta elviselni. Törtem a fejem, mivel rázhatnám fel, s csak annyi jutott az eszembe, hogy azt mondjam, ”ha valaki nagyon bámul, mosolyogj rá.” Ez tetszett neki, és bejött. Akik bámulták, annyira meglepődtek, hogy azonnal másfelé néztek. Egy idő után Kinga megszokta ezt az állapotot is.
Istenem, ennyi szenvedés, és még csak most múlt huszonhat! Napról-napra több kínt volt kénytelen elviselni. János szerint ez adott okot a bizalomra. Meg a láz. Mert minél magasabbra szökött a lázmérő higanyszála, annál több rákos sejt pusztult el. Vigyázni kellett azonban, mert sokáig ez az állapot nem volt tartható, nehogy tüdőgyulladást kapjon. Ez az egyetlen módszer volt az, amit Kingával nehezen lehetett elfogadtatni. Az onkológus, János és mi a család is annyira kértük, hogy végül elhitte, ez a javát szolgálja. És szolgálta is, csak sajnos a katéter, amit a veséjébe vezettek be, eldugult, és beavatkozásra volt szükség. A járási kórházban nem volt, aki ezzel tudott volna foglalkozni, így ismét a fővárosba mentünk, oda, ahol már voltunk, és két napig kínozták a kislányomat, mire helyére került az a fránya csövecske. Aggódtam és volt is rá okom. Kinga arcára is kiült a rémülettel elegyített szomorúság. A rossz emlékek hatása…
Hajnali ötkor ott ültünk az urológia ajtaja előtt. Majd megjelent a rém, a szolgálatos orvos képében. Sajnos már ismertük, volt hozzá szerencsénk. Azt is tudtuk, hogy szereti a pénzt és az alkoholt. Jobban, mint az megengedett volt. Ahogy közeledett felénk, látszott, ezen az éjszakán is megszomjazott. Mikor meghallotta, hogy magyarul szóltam kislányomhoz, arca sok mindent sejtetett, csak jót nem. Kiküldött a rendelőből, Kingával kettesben maradtak. Majd hallom, hogy a mi doktorunk üvöltözik, és a hangfoszlányokból egyértelművé vált, nem tolerálta, hogy hajnalok hajnalán merészeltük zavarni, holmi fájdalom miatt. Zörgés, csörgés, sírás. Ez csak olaj volt a tűzre. Még jobban dühbe gurult. Be akartam menni a rendelőbe, de a nővérke az utamat állta. Kért, nyugodjak le, nem lesz semmi baj. Fel-alá járkáltam, s minden egyes hang, ami bentről szűrődött fülembe, olyan érzés volt, mintha tőrt döftek volna a testembe.
A katétert nem tudták visszahelyezni, s én kétségbeesésemben nem tudtam mást cselekedni, mint azt, hogy felhívtam Kinga onkológusát, s tudattam vele az ominózus esetet aprólékosan leírva. Nyugtatgatott, és arra kért legyek türelmes, és toleráns, mert létfontosságú, hogy a katéter a helyére kerüljön. „Na, ezt már nem”, gondoltam, és hívtam Jánost. S ő cselekedett. Pár telefon fontos helyre, és az orvos hamarosan lenyugodott, olyan lett, mit a bárány. Az igaz, hogy közben eltelt a délelőtt, de csövecske a helyére került. Kinga ebbe a tortúrába annyira megsemmisült, hogy ott kellett hagyni éjszakára, hogy erőt gyűjtsön az útra. Bevallom, az orvost meg tudtam volna ölni. Mikor kettesben maradtunk, nem álltam meg szavak nélkül. Kértem, kerülje azokat a helyeket, ahol engem meg lehet találni. Lehetőleg jó messzire, mert ha nem, nem állok jót magamért. Csodálkoznak? Azok után, hogy azt írta a zárójelentésbe, hogy a beteg nem működött együtt hiányos szlovák nyelvtudása miatt? Mi van???? Ezért járattam a gyereket szlovák gimnáziumba, majd főiskolára? Ezt írják Kingámról, róla, aki nagyon is jól beszélte az állam nyelvét? Sőt tökéletesebben, mint a legtöbb hazafi?
(Folytatjuk)
(A szerző naplóját átdolgozta Nagy Erika)
2010.01.30.
|