Eljött 2008 karácsonya. Hogy milyen volt? Se szép, se jó, még csak boldog sem volt senki.

Villámcsapás

Reménnyel, bizakodással telt el az ünnep. Éppúgy, mint a többi nap. Életünk első karácsonya, melyet szomorúság és bánat uralt. Nem tudtunk örülni. (Bocsáss meg Uram, de ezt, akkor így gondoltam!) Az új esztendő azzal kezdődött, hogy mindjárt a második héten ellenőrzésre mentünk a fővárosba. Úgy indultunk útra, hogy hittük, javult az állapota Kingának, meg ígérték is a kórházban a kemoterápia sikerét. A hit nagy úr, s mi hittünk. Még mindig…

…Majd meghaltunk...

„Sajnálom uram, de az Ön lányán nem tudunk segíteni. Csak azt tehetjük, hogy meghosszabbítjuk az életét.” Úgy éreztem, belém csapott a villám! „Tessék? Megismételné? ” S megismételte. Én pedig újra meghaltam. „Ez nem lehet igaz, nem ezt ígérték!“ Máig sem tudom, hogy miként, de kitámolyogtam a folyosóra. Hangokat hallottam, s csak sokára eszméltem rá, hogy Tibor szól hozzám. Szemébe néztem, s csak dadogni tudtam a szavakat. Sírt, zokogott ő is, mint egy gyermek, akinek elveszik a legkedvesebb játékszerét.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de amikor kiapadtak a könnyeim, felhívtam a feleségemet. Tudnia kellett arról, amit nem lehetett épp ésszel felfogni. Majd felhívtam Jánost, aki meg sem lepődött a hallottakon. Kért bennünket, menjünk hozzá, és garantálja hogy hat-nyolc évig Kinga még köztünk lesz. „Van erre garancia?” – kérdeztem. S János fogadalmat tett. Újra kezdtem élni, nem úgy, mint azelőtt, de valami megmozdult bennem.

Istenem, ki mondja meg Kingának, hogy mekkora nagy a baj? Mert tudnia kell, megérdemli. Tibor képtelen volt rá, ezért magamra vállaltam. Kinga elé álltam, de szó nem jött ki a torkomon. Eleredtek a könnyeim, bármennyire is megfogadtam, erős leszek. Kinga mindent megértett. Szavak nélkül is. Jánoshoz siettünk. A szalmaszálhoz, amelybe kapaszkodtunk.

Ettől a naptól kezdve Kinga nem vállalta a kemoterápiát, az orvosok legnagyobb döbbenetére.

Az út Jánoshoz menet végtelennek tűnt. Megsemmisülten ültünk az autóban, s mikor nagy sokára odaértünk, reménybeli jótevőnk az ajtóban várt bennünket.

Hosszas beszélgetés és vizsgálat után elmondta, milyen kezelést fog adni kislányunknak. A szert, amit a szervezetébe juttat, imádják a rákos sejtek. Felfalják, majd belehalnak. Az egészséges sejtek nem sérülnek, erősítik az immunrendszert. Elmarad a hányinger, és a haj sem hullik ki. A mellékhatás itt sem marad el, eleinte nagyban felerősödnek a fájdalmak, szinte kibírhatatlanná válik az állapot. Rettegtem, szegény Kingám vajon kibírja-e? A zavarossá vált vizelet jó jelnek bizonyult, mert ez volt a bizonyíték arra, hogy az elhalt rákos sejtek eltávoztak a szervezetéből. Beszereztünk bio gyümölcsöket és zöldségeket, melyeknek kipréselt levét itattuk Kingával. A kombuchagomba teát Kínában a halhatatlanság italának nevezik. Talán nem véletlenül, hiszen számos betegségre, egészségügyi problémára jelenthet gyógyírt fogyasztása. Ezt a teát naponta készítettem kislányomnak, akkora hittel és szeretetettel, hogy kizártnak tartottam azt, hogy ne segítsen. Minden előírást betartottunk, még azt is, hogy megvonjuk Kingától az édességet és a húst. Pedig azt nagyon szerette, de méltósággal viselte a tiltást. Az elszántság kiült mindannyiunk arcára.

Új onkológust választottunk, ezúttal olyat, aki méltó arra, hogy betege bízzon benne. Sokat segített Kingának, még olyat is megtett, amit mást nem vállalt volna. Titokban beadta azt a gyógyszert, amelyet János írt elő. Egy életen át hálás leszek neki, és nem felejtem el, hogy ez akár az állásába is kerülhetett volna.

(Folytatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta Nagy Erika)