Lassan egy év telt el Kinga halála óta. Még most is bűntudatom van, hogy megtettem-e érte mindent? Mi lett volna, ha…

„Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Ó, könnyű neked, elbírod nélkülem a sírt, de bírjam, nélküled, az életet?... De nehezek vagytok ti, holtak!" (Weöres Sándor)

Lassan egy év telt el Kinga halála óta. Még most is bűntudatom van, hogy megtettem-e érte mindent? Mi lett volna, ha…

Még akkor is ezt kérdezem, ha tudom, ez már nem változtat semmin. Kinga nincs többé. Reggel ő az első gondolatom, este vele alszom el. Pár hete nincs munkám. Ez a semmittevés teljesen kikészít. Egész nap otthon vagyok, és gondolkodom. Talán túl sokat is, s ez nem tesz jót. Annyira, hogy szakemberhez fordultam. Kellett. Éreztem, hogy a lábam a talajt keresi, de valahogy nem találja. Néha pedig azt érzem, nincs is lábam, mert elvesztettem. Várom a protézist, hogy realizálódjon a veszteség, s megtanuljak járni. Előbb mankóval, majd egyszer talán anélkül is. Kellene valaki, mint amilyen Kinga volt. Olyan, aki úgy tud rajtam segíteni, mint ő egykor.

A doktornő azt mondta, engedjem el Kingát. Igen, lehet, hogy ez lenne a helyes, de hogyan? Azt is mondják, ha ezt megteszem, megkönnyebbül a lelkem. Ebben nem hiszek. Bárhová nézek, bármit is csinálok, mindenről ő jut az eszembe. Várom, hogy szóljon hozzám, hogy rám nevessen, hogy hozzám bújjon. Annyira, hogy ha lehunyom a szemem, érzem a közelségét, az illatát, hallom simogató szavait. Kinga köztünk él, mert ugye csak az hal meg, akit elfelednek. Sok minden történt, aminek nem kellett volna megtörténnie. Sajnos voltak, vannak és lesznek gondok, problémák. De hol nincsenek? Most csak egy a fontos, az unokám. Istenem, ha ránézek, az anyját látom! Szükségünk van egymásra, összeköt minket a hiány és a szeretet. Meg az emlékezés, és az, hogy a drága, szeretett édesanyja emléke ott éljen a gondolataiban. Hogy soha ne feledje, hogy tudja, mennyire szerette.

Még a legjobb ember sem tudja megakadályozni sorsának beteljesedését. Most már elhiszem, a jók korán halnak meg...

Vége

(A szerző naplóját feldolgozta Nagy Erika)