A semmittevés megnyugtat. A finom étel elégedetté tesz. De vajon mitől vagyok boldog?

Keresem az igazi, szívet ölelő érzést, amelyben hosszú percekre érezhetem azt a csodás nyugalmat, amelyet boldogságnak nevezünk. Igen, mindig keresem, és épp olyankor nem találom. De mikor elmúlik az a bizonyos perc, és visszagondolok rá, tudom, akkor ott boldog voltam. Miért van ez így? Miért csak azután észleljük a mindenki által vágyott kielégülést, mikor már túl vagyunk rajta?

Azt mondják, akkor a legszebb a hajnal, ha nagyon sötét volt az éjjel. Szerintem mi is így vagyunk az örömmel, vagy az emlegetett boldogsággal. Mert a boldogság hihetetlen nagy felszabadultságból, szeretetből, örömből, biztonságérzetből és a reményből áll, hogy a pillanat örökké megmarad. Ha pedig éveken keresztül kergetjük, szinte rögeszmésen markoljuk a boldogsággal kecsegtető pillanatokat, végképp elveszítjük. Miért gondoljuk, hogy a görcs segít rátalálni? Harcolunk, pedig az pusztítja leginkább a meghitt őszinte viszonyokat.

Mitől leszünk boldogok? Nem tudhatom. Csak arról szólhatok, amit magam is megtapasztaltam. Ideállt állítottam. Férfiból, munkából, barátokból, és rá kellett döbbennem, pont azok a dolgok és események tesznek mosolygós emberré, amelyek nem programozottak és nem menetrend szerint működők. Ez a kapcsolataimra is vonatkozik. Az a barát, akihez egykor nem ragaszkodtam, megnevettet, és majdnem tíz éve a legjobb barátom. A szerelem tiszta és egyszerűen működő formája is akkor talált rám, mikor az erőltetett viszonyomat adtam fel. A karrier? Az nincs, pedig mindig is úgy képzeltem, majd azt is elérem. Nem hajszolom, mert jó az most így, ahogy van. Élvezem a szabadidőmet.

Néha nagyot esünk. Akkorát is puffantam már, hogy amire talpra álltam, hónapok teltek el. De ami helyre tette az önsajnálatban áztatott önmagamat, az a vágy volt, hogy újra nevessek, és a társak, akik „rugdostak” előre. Akarni kell, időt is kell hagyni magunknak, de arra kell gondolni, annyian szeretnek, akiknek éppen mi vagyunk a boldogság forrása.

Egészen múlt hétig, olyan erővel vágytam a babára, mintha minden attól függene. Azt éreztem évekig: addig nem lehetek boldog, amíg nincs közös gyermekem a férjemmel. Közben pedig minden csalódásba belepusztultam, és úgy gondoltam, nincs kiút. Aztán felocsúdtam, és csak azt láttam, elmúlt. A percek úgy hagytak cserben, ahogy a szívünk lüktet. Észrevétlenül. Ha kérdeznének, most boldog vagyok-e – a válaszom, igen. Lenne ott „de” is, és akadna javításra váró érzelem, de életem csodásan alakul. Tinédzserkoromban, mikor elképzeltem a boldogságomat, bár másképp festett, de ilyen önfeledt napokról ábrándoztam, mint ez a mai is.

Mitől lehet boldogabb az ember? Nem a ruháktól, bár azoktól érdekesebbnek érezzük magunkat. Nem a pénztől, mert általuk elveszítjük önmagunkat. Nem egyetlen személytől, mert minél inkább ragaszkodunk hozzá, annál jobban elhanyagoljuk magunkat. Nem is a bulizástól, hiszen másnap úgysem emlékszünk rá. Keressünk egyszerű tevékenységet! Fogjunk a kezünkbe egy kiscicát, és simogassuk! Vagy olvassunk el egy igazán humoros könyvet! Nézzünk meg egy jó filmet! Tegyünk valamit magunkért, csakis önmagunkért!

Mindenekelőtt pedig, nézzünk körül, és talán most először az életünkben, lássunk is! Ott van minden, amire szükségünk lehet ahhoz, hogy boldogok legyünk. Gyűjtsünk erőt, ne sajnáljuk magunkat, lépjünk ki a szürkeségből! Értékeljük azt, aki ott ül mellettünk! Mondjuk el, hogy fontos, hogy nélküle nem lenne teljes az élet, és hagyjuk, hogy a szívünk erősebben lüktetni kezdjen!

Mert az a fura érzés, az a megfoghatatlanul ismerős pillanat, az a boldogságunk. És csakis a miénk.